Végre Utah-Lakers, és végre rendesen, élőben a Sport1-en. Mondom, Phil Jackson-rajongó vagyok, és most bőven rajonghatok, mert amit az első félidőben láttam, az igazi Jackson-taktika, védekezőtaktika, ahogy Boozert levette a pályáról.

Boozer az új Malone, ugye: ugyanolyan erős, ugyanolyan agresszív, ugyanolyan mocskosan játszik, ugyanúgy használja a könyökét. Jerry Sloan is zseni, aki valószínűleg tizenkét féllábú vak törpéből is képes lenne szinte bajnokesélyes csapatot faragni Salt Lake Cityben. De csak esélyeset. Jackson ellen rendre csődöt mond.

Az európai kosárlabda szívem csücske, persze, hogy kifinomult csapatjáték és vajkezű művészek meg satöbbi, de azért így elnézve a Final Four első meccseit, korai még az amerikai szakírók és NBA-tisztviselők aggódása az európai kosárlabda előretörése miatt.

Jó, hát az USA többnyire nem nagyon komolyan összekovácsolt és látványosan alulmotivált válogatottja rendre kikap a világversenyeken, az is világos, hogy az NBA elitjében is egyre több külföldi játékos van, és hogy az európai klubcsapatok utánpótlásnevelési rendszere is megvillant néhány előnyt az amerikai utca+college rendszerrel szemben. De: az európai elitklubok még mindig nem ütik meg az NBA legalsó régióinak színvonalát sem. Elnézegetve a játékot, lehet itt találni nagy egyéniségeket meg gyönyörű taktikai megoldásokat, de a játékosok fizikai ereje, a játék gyorsasága és intenzitása messze elmarad az NBA-szinttől. Tehát én nem izgulok annyira, mint VL kolléga.

Volt egy szép jelenet a meccsen: Pierce törölközővel a fején térdel az oldalvonalnál, és nem hiszi el.

A másik szép jelenet a félidőben volt a Utah-meccsen: "Are you kidding me?" You will play game 7 against this Atlanta? You are the worst team in playoff history, that's absolutely no question."

Az Atlanta kiharcolta a hetedik meccset. Innentől kezdve már nem számít, hogy nyernek vagy vesztenek, mert eddig a legnagyobb meglepetés ez a párharc. Egyik kedvencen, Mike Bibby szerzett 17 pontot, kiosztott 7 asszisztot, lekapott 6 pattanót és nem adta el a labdát. 8 mp-vel a vége előtt a Bostonnak sem volt hárompontos végjátékra taktikája, de miért? Rondo felvitte, pattogtatott, majd dobott egy rigót. Nincsenek figurák már?

A Cleveland befejezte, ráadásul Szcerbiak is jól játszott végre, így eggyel többet pihenhetnek a Bostonra (még mindig nem hiszem, hogy az Atlanta nyerhet Bostonban), lejegyzetelhetik a győztes taktikát a tévé előtt.

A hosszú napok óta pihenő Lakers mellé is megérkezett a Utah, miután megverték a szezon legnagyobb rekordját felállító Houstont. Szívós, kemény csapat a Jazz, jó párharc jön.

A pénteki és hétvégi NBA playoff fordulóknál sokkal fontosabb eseményt rendeznek Madridban, a Euroleague Final 4-t. Az előzetes várakozásnak megfelelően Maccabi-CSKA mérkőzést rendeznek vasárnap, de a meccsek szerencsére végig izgalmasak voltak, még ha ezt csak az interneten lehetett követni, mert a szerencsétlen Sportklub képtelen a a Final4-t élőben adni: az elődöntők helyett Mainz-Kaiserslautern és Dortmund-Nürnberg meccsek voltak, így szombat délelőtt adják le ismétlésben, szurkolja végig, aki akarja. Tegyük hozzá, hogy a döntőt is, ami az elmúlt két évben négypontos különbségekkel ért véget izgalmas végjátékokban, azt is csúsztatva adja a spanyol focimeccs miatt.

Montepaschi Siena a Maccabi Elite ellen megmutatta, miért jutottak el ideáig: az első félidőre az izraeliek lehajtott fejjel, könnyezve mentek le, mert nem számítottak ilyen szoros meccsre. 12 ponttal ment el a Siena, három negyeden keresztül uralták a mérkőzést, az történt, amit ők akartak. A pályán McIntyre 26 pontot dobott, de ez is kevés volt a győzelemhez, mivel a Siena sztárja, Stonerook korán faultproblémákkal került a padra. Ráadásul egészen hihetetlen, de 45 hármas kísérletük volt a mérkőzésen (11-et értékesítettek), pedig Lavrinovic kifejezetten szép centermunkákkal dolgozott, és szerzett 17 pontot.

Vannak meccsek, amelyeket nem érdemes elemezgetni, ahogy ezt a Philly vs Detroitot sem. Billupsék úgy játszottak, ahogy elvárható tőlük: a feldobástól kezdve úgy védekeztek, hogy Igudala és Miller csak labdát szedhetett a Pistonsnak. Nincs rosszabb annál, amikor nem engednek labdázni.

Nagyon helyes csapat (értsd: egymásért küzdő, vérző, meghaló játékosok gyülekezete, akik képesek passzolni is egymásnak) benyomását keltette a 76ers, ami az Iverson-era után elég meglepő lehetett a szurkolóknak. Az atletikus Igudala és az okos Miller mellé érdemes lenne venni Dalambert-nél meghatározóbb centert (szóval bárkit a ligában). Szurkolunk nekik.

De a párharc nagy kérdése, mire megy a későbbiekben a nyugdíjas válogatott, mert az Orlando ellen kevés lesz ez a Pistons. Ott nem engedhetik meg maguknak, hogy ne nyerjenek meg kötelező meccseket. A párharc igazi kérdése, hogy a szétrobbanó izomzatú Superman (Dwight Howard) hogyan bírja majd elviselni, hogy agyonverik a palánk alatt. Mert szigorú védekezést ap majd, az tuti.

Két tanulsága volt a párharcnak: 1, a Detroit öregszik 2, ha összeszedik magukat, mindenki játékát képesek elrontani.

Nem engedi el a pekingi olimpiára Jorge Garbajosát az észak-amerikai profi kosárlabda-bajnokságban (NBA) szereplő Toronto Raptors.

A spanyol világbajnok kálváriája tavaly márciusban kezdődött, amikor eltört a bokája, ám hazafias érzelmektől vezérelve - félig gyógyultan - mégis pályára lépett a szeptemberi Európa-bajnokságon. Az elsietett visszatérés miatt csak hét mérkőzésen szerepelhetett az NBA-ben, majd decemberben ismét megműtötték.

A Raptors a biztosítási szerződésre hivatkozva a spanyol szövetségtől egymillió dolláros kártérítést követel, amely még nem érkezett meg. Annak idején Dávid Kornélnál, Gulyás Róbertnél és Újvári Eszternél is hasonló problémák voltak. Az a baj, hogy a nagy sztárokért érdemes ennyit kifizetni.


 

Itt jegyzem meg, hogy a Washington néhány perce teljesen váratlanul nyerni tudott Clevelandben. Itt is lehet újraszámolni az esélyeket. Egy perccel és hat másodperccel a vége előtt még 87-82-re ment a Cavs, aztán Butler bepofozott egy támadópattanót, buta fault után két büntető: már 87-86, aztán egy Smith-homály és egy Ilgauskas támadópattanó-homály után Butler három másodperccel a vége előtt még belökött egy ziccert, LeBron James pedig kihagyta az utolsó dobást. A meccs embere Caron Butler, harminckét pontja volt, és eközött a két legfontosabb. A meccs lúzere Joe Smith, a hülye faultjával és a kritikus homályával.

Arenas a mecccs előtt jelentette be, hogy ebben a szezonban már nem játszik, de a hiánya nem rendítette meg a csapatot, sőt, a múltkor (a negyedik meccsen) mintha pont ő akadályozta volna a kibontakozást. A Cavsnál Szczerbiak, Joe Smith és Varejao is tököt lőtt, Ben Wallace pedig hozta a tőle megszokott halovány játékot.

Kínos vereség. A Cavs utazhat vissza Washingtonba. Ott meg lehet akármi.

A Boston ellen akkor lehetett volna esélyük, ha most gyorsan kinyírják a Wizardst. Meg hát, emberek, ebből a rájátszásból súlyosan kilóg lefelé az Atlanta, a Washington és a Philadelphia. Ehhez képest a Boston küzd az Atlantával, a Cleveland a Washingtonnal, a Detroit a Philadelphiával. Az idei playoffot nyugaton játsszák.

Nem sokat vártak Dallasban, ahogy ezt várni lehetett, és az edzőt, Avery Johnsont kirúgták. Persze Mark Cuban és Don Nelson is szépen megköszönte neki, a semmit.

Avery Johnson was dismissed as coach of the Dallas Mavericks the day after a disappointing season ended with a first-round playoff exit in New Orleans. Incredible highs and heartbreaking lows marked the tenure of Johnson, who leaves as the most successful coach in franchise history by many measures. 

A kis admirális mutatója a playoffban nem túl kimagasló (23-24), főleg, ha megnézzük, hogy az utolsó 16 meccsből 12-t elvesztett. A tizenötös rosterből nyolcan szabadügynökké válnak, de a középpontban Dirk Nowitzki marad.

Mától a Sunsnál és a Dallasnál is azon dolgoznak, hogy új csapatot építsenek. Mindkét elsőkörös kiesőnél vannak olyanok, akik köré lehet válogatni egy nyerő csapatot.

Mert ez nagyon kínos.

Elsősorban a Dallas szereplése, akik a legendásnak nevezett Avery Johnson vezérletével már másodszor buktak el az első körben, de legalább most nem kell átvennie Németország felé utazva az MVP-t Dirk Nowitzkinek. Szerencsétlen Cuban mihez fog kezdeni? Szezon közben megvette még Kiddet is, amivel mondjuk hazavágták az irányító játékát, de legalább egy picit lendített a csapaton. Nem sokat. Vajon kap Nowitzki még egy esélyt? Mi lesz Stackhouse-szal, Terryvel vagy Howarddal?

A NOH megérdemli: másodikok lettek az alapszakaszban nyugaton, pofás játékuk van, Byron Scott már mosdik csapatával bizonyít, és ő lett az év edzője is. Én még mindig meglepetéscsapatnak érezném minden további sorozatgyőzelmüket, bocs.

Szegény Shaq O'Neal befejezte az évet, kérdés, mi lesz vele jövőre, tud-e még egyszer olyan lelkes lenni, mint a Sunsba igazolásakor volt? Mert D'Antoni nem érdemli meg, ahogy Steve Nash sem, akiről újra bebizonyosodott, nem egy nagy formátumú, győztes típusú irányító. Lássuk be, semmit nem tudott kezdeni a két óriással, ahogy D'Antoni sem, ezért utóbbinak mindenképpen mennie kell. A hisztéria ide azért kevés.

A Spurs egyszer kapott ki, amikor előre feladták a meccset: minek küzdjenek, ha behúzták az egy győzelmet idegenben, és utána utaznak haza? Hiába várták egyesek a Suns feltámadását, mindenki tudta, hogy az elején megpróbálják, és ha nem megy, feladják. A negyedik meccs ezért borzalmasan rossz volt, nem úgy az ötödik meccs, ami szinte végig kiélezett volt, bár megkérdőjelezhetetlen volt a Spurs győzelme. A sokat szidott Parker megint jó volt, Nash meg nyomta a labdaeladásokat fontos szituációkban.

Igazi rájátszás csapat a Spurs, és meccsről meccsre jobbak. Mindenki félhet tőlük.

Említsük meg, hogy a Rockets feljött 3:2-re, a Detroit meg rájött, hogy playoff van: 3:2.

Kábé két és fél órával azután, hogy az előző, Boston-Orlando konferenciadöntőt jósló posztot élesítettem, Atlantában megtörtént az, amire Georgia állam határain kívül nagyon kevesen fogadtak (ők viszont hogy örülnek most!): másodszor is legyőzte a playoffban épphogy csak becsúszott Hawks a Boston Celticset. Azt a csapatot, amelyik rettenetesen végigverte a ligát az alapszakaszban, amelyik kishíján beérte a 69 nyertmeccses Chamberlain-Lakerst (1971) és a Jordan-Bullst (1997) az alapszakasz-örökranglistán (a lista első helyén az 1996-os Bulls feszít, ugye, 72 győzelemmel, amit csak azért nem ismételt meg 1997-ben, mert az utolsó négy meccset még félvállról sem vette, és háromszor kikapott). Lehet, hogy igaz lenne a Török Péter-tétel, miszerint nem egészséges hatvan győzelemnél többet összeszenvedni az alapszakaszban, mert az fölőrli fizikailag a csapatot? Persze a szezon elején még erősen Boston-szkeptikus Török a szezon végére már esélyesnek tarotta őket.

Hedo Turkoglu lett a most improved player, 13,3 pontról 19,5-re, 4,0 pattanóról 5,7-re, 3,2 asszisztról 5,0-ra javította a meccsátlagát alapszakaszilag, nagyszerű eredmény, innen gratulálunk a baráti török nép nagy fiának, sok sikert kívánva a továbbiakban. Második lett a szavazáson a ruhamárkanevű Rudy Gay, harmadik pedig LaMarcus Aldridge. (A magunk részéről inkább Aldridge-ra szavaztunk volna, viszont ő még hosszú évekig fejlődhet, a 29 éves török viszont alighanem pályája csúcsára érkezett. Tudta-e ön, hogy Hedo Turkoglu a negyedik negyedek harmadik legeredményesebb játékosa? Csak LeBron James és Kobe Bryant szerzett nála több pontot az alapszakaszmeccsek negyedik negyedeiben.)

Turkogluról jut eszembe, hogy szerintem itt Orlando-Boston keleti konferenciadöntő lesz, a Philadelphia annyira lefárasztja a most Detroitot (Hamilton, Billups és Rasheed Wallace rendre negyven perceket játszanak, és ők már nem tinédzserek, ráadásul Billups, a Detroit playoffsikereinek kulcsembere nagyon halovány, fáj a térde, rengeteg labdát ad el, és pocsékul dob), hogy Magic a konfelődöntőbe elkaphatja simán, ahogy a Cavs elkapta őket tavaly. A Magic ma kinyírja az Torontót, rápihenhet a Pistons-menetre, bár Dwight Howardban annyi erő van, hogy alvás nélkül is le tudná játszani az egész playoffot.

A másik ágon ugye rövidesen lesz egy Boston-Clevelandünk, mert mind a két csapat 4-1-gyel küldi haza elsőkörös ellenfelét, az Atlantát illetve a Washingtont. Hogyha LeBron James jó szériát fog ki, és a csapat is képes lesz csapatként játszani (a Washington ellen nagyon hullámzó volt West, Szczerbiak és Ilgauskas teljesítméHedonye, Ben Wallace-é meg egyenletesen szar), megszorongathatjk a Bostont, de nem nyerhetik meg a párharcot, az ziccer.

A kérdés majd az lesz az elbukott konfelődöntő után, hogy mit csináljanak a csapattal. LeBron James olyan kaliberű játékos, akinek NBA-döntőben a helye évről évre. Kiket lehetne mellé rakni? Először is edzőt kell cserélni, Mike Brown kifutotta magát, vele biztosan nem tudnak előrébb jutni. Valami új elképzelés, friss agy kell ide. El kell zavarni Ben Wallace-t (több az éves fizetése, mint LeBron Jamesnek!), kitalálni mi legyen Szczerbiakkel, és azt, hogy vajon ki lép majd idővel Ilgauskas helyére, mert Varejao elég fiatal, erős és elszánt, de ügyetlen.

Ezt nem hiszem el.

3:0 - A kíméletlen Spurs behúzott egy újabb meccset (115:99), most Phoenixben taposta el a Sunst masszív 16 ponttal.( Liveblog a meccsről.) Az elején mindenki azt hitte, ez lesz a legnagyobb sorozat, mindkét csapatnak rengeteg lehetősége van győztes játékosokat felmutatni ugyanis. A Spurs mellett az eleje óta két dolog szól: a kreatív csapatjátékuk és a védekezésük.
Éjjel Tony Parker volt az a fegyver, amire nem volt válasza a Sunsnak, ami elég fura, ha belegondolunk. 41 pontot dobott, szedett 10 pattanót és adott 12 gólpasszt, amivel hazavágta teljesen a Suns rájátszását. Láthatóan a taktikát is ráépítették, mert 40percet játszott, míg Duncan is csak 36-ot, Ginobili meg csak 28-at. A kicsi meg szétfutotta és szétdobta a Sunst.

Duncan kezd magához térni egész éves álmából (ő nagyon hasonlít Báder Marcira e tekintetben), most 23 pontot hozott egész jó mutatókkal. Playoff-csapat a Spurs. Év közben nem szórakoztatóak, viszont kellően eredményesek, míg a rájátszásban kegyetlenek.

3:0-ról még nem állt fel senki, persze miért ne a Suns legyen az első? Újra bebizonyosodott, hogy hiába elég jó irányító Nash, sajnos nincs meg benne a vezérürü szerep (könyörgöm, 7 pont?), ami playoffban elengedhetetlen. A statisztikákból egy dolog derül ki nagyon vikágosan: ez a Suns csapatként nem működik, hiszen O'Neal és Stoudemire hozza a tőlük elvártat. A Suns kezdője ráadásul sokkal többet van a páyán, mindneki 32-3 perceket játszik, míg a cserék közül csak Diaw kap ennyit, már Grant Hill is 19-cel árválkodik, az egyik kedvencünk, Giricek meg 8 percet mutogathatta magát. D'Antoni rosszul meccsel, pedig a szezon közben sokkal többet forgatta a keretet, de sajnos jött ez az edzőbetegség, hogy a rájátszásban 6 ember játsszon végig. És hirtelen lerövidül a kispad.

A Spursnél a második csere (Oberto) 24 percet kapott, a harmadik csere (Udoka) 14, majdnem annyit, mint Hill, és a negyedik csere (B.Berry) annyit, mint Giricek, és pályára lépett az ötödik csere (Vaughn) is 5 percet. Pedig egyik sem jobb játékos Giriceknél vagy Hillnél. Egyszerűen a csapat az 10 játékosból áll, bizonyos feladatokat mindenki hibátlanul meg tud oldani, amíg pihen a kezdő.

Nincs visszaút. De vajon mi lesz jövőre? Melyik posztra lehet igazolni? Ez nem nyerő csapat, akármennyire is szeretnék a szurkolók.

Kobe Bryant épp most hajítja be a negyvenkilencedik pontját a Denver ellen, ötvenedik már nem lesz, mert leült piheni az utolsó két percre. Az utolsó negyedben tizenkilenc pontot nyomott, ebből  tizenötöt kábé három és fél perc alatt. Azzal, hogy Kevin Garnett lett a Defensive Player of The Year, egyre biztosabbnak tűnik, hogy tizenkét szezon után Bryant kapja az MVP címet, akár mennyire utálják ligaszerte. (Scoop Jackson olyan szépen összefoglalta ezt a mizériát néhány hete.)

Olyan laza lett a második Denver-meccs vége, hogy még George Karl fia is futkoshatott két percet a parketten.

Úgy tűnik, Andrew Bynum visszatéréséből nem lesz semmi, dehát csak kiküzdötte magának az első helyet Nyugaton a Lakers nélküle is, viszont így rájátszásban egy San Antonio, egy Phoenix, vagy végül a Boston ellen csak simább lett volna ővele. Mindegy, először úgyis a Utah jön majd, az meg megy 4:2-re Bynum nélkül is. A konferenciadöntő meg a döntő lesz necces, minden attól függ, ki mennyire fárad el, ki mennyire marad egészséges. 

Nem sokat láttam játszani a Denvert az utóbbi két évben, nem is nagyon szeretem ezt a grundos stílust, viszont egyre jobban tetszik Linas Kleiza - a legnagyobb litván játékosokat idézően technikás, és elképesztő méreteit (203 centi, 111 kiló, tiszta izom, a fehér Karl Malone) meghazudtolóan gyors, óriásit ugrik, és valószínűleg sokkal okosabb játékra volna képes ha valami olyan csapatban játszana, ahol valami összjátékszerűség is fölfedezhető. Csak 23 éves, kifoghat még egy jó edzőt egyszer.

Mielőtt nagyon belekezdenek az NBA rájátszásába, gyorsan fussuk át a párharcokat, hogy mit lehet várni. Amióta figyelem az NBA-t, ez lesz a legjobb, a leginkább várt, a legtöbb meglepetést tartogató, a hősöket és balfaszokat sorra gyártó playoff.

Keletet

nem is kellene lejátszani, mert a Boston ott lesz, minek fárasszák le magukat szegénykéim. De azért ott figyel a Detroit és az Orlando, a fekete ló.

Boston Celtics (1) vs Atlanta Hawks (8) 4:0
A sima söpréshez sajnos egyik kedvenc labdabuzizómnak kell asszisztálnia, Mike Bibbynek, de ez van. A Big Three elkezdi melegíteni a közönségét a konferenciadöntőre, mert ők ezért álltak össze. Ne menjünk bele ennél jobban. A legdurvább az lesz, hogy a sztárok még pihenhetnek is. Jelenlegi állás: 1:0

Na, most így a Sport1-es Lakers-Nuggets után nyugodtabb vagyok. Sokkal jobban meg volt ez a Denver verve, mint az eredményből látható. A  Lakers elképesztő játékokat mutatott be, négy-öt passzos körök fölállt védelem ellen, sima ziccerekkel, de nem egyszer, nem kétszer, hanem szinte mindig. Harminchárom assziszt egy meccsen.

Odom, aki az NBA egyik legkevésbé győztes típusú tehetsége volt, volt benne valami nyomasztó lúzerség, úgy játszik Pau Gasollal, mintha egy óvodába jártak volna. Gasol pedig vagy a kosárlabdázás történetének egyik legnagyobb alkalmazkodózsenije, vagy éppen Phil Jackson nagyobb zseni annál is, mint amit eddig gondoltunk róla, és az ő taktikájának eredménye, hogy Gasol gyorsabban beépült a csapatba, mint a lopott tégla az éjjeli őr házába.

És nem csak támadásban tényező a spanyol, de középen védekezésben is odaér, begyűjti a pattanókat. Milyen súlyos lehetne ez a Lakers, ha valami csoda folytán meggyógyulna Bynum, és összeállna egy Gasol-Bynum-Odon frontline (átlagmagasság: 211,3 centiméter)? Nem akadna csapat, amelyik képes lenne büntetőn belülről gólt dobni, mert ez a három faszi nem csak magas, de elég mozgékony is. A hátsó alakzatban meg a világ legjobb kosárlabdázója, ugye. A point guardot akár én is játszhatnám Derek Fischer helyett. (Akkor még ott van a padon Vujacic, aki best sixer lehetne, gyengébb csapatokban meg sima húszpontos sztár, mindent tud a kosárlabdáról, alig játszik tizenhét percet meccsenként, és hoz majdnem kilenc pontot, de védekezésben is hibátlan, és még csak 23 éves, aztán Turiaf, 6-10-zel és őserővel lehetne egy gólerősebb, okosabb Ben Wallace akár, Jordan Farmar meccsről meccsre fejlődik, tíz pont körüli játékos, és még csak 22 éves. Ez a Lakers tíz év múlva is Lakers lesz, úgy tűnik.)

Olyannak tűnt ez a Lakers vasárnap este, mint ahol végre minden összeállt. Ahol mindenki a helyén van, mindenkiből a legjobbat lehet kihozni éppen, a legjobbat hozzák ki a többiek, a legjobbat hozza ki a helyzet, a legjobbat hozza ki Phil Jackson.

Ez most az én csapatom. Mindig is Phil Jackson-rajongó voltam valahol.

Kábé simán nyert a Lakers, Gasol szétdobta magát, úgy tűnik, rendben van a bokája. Persze, a Nuggets nem igazi playoff-ellenfél. A kosársajtó legnagyobb Nuggets-közhelye, hogy ilyen csapat egyszerűen nem létezik, csak Iverson van, Carmelo Anthony, Marcus Camby, Kleiza, JR Smith meg a többi, tizenkét ember vív egymagában egyszemélyes meccseket, csapatjáték nincs, védekezés meg még annyira sincs. Emiatt a Nuggets felettébb entertaining team, képes 168 pontot dobni a Seattle-nek, de 120 szinte meccsen összejön, rohanás, hajigálás, zsákolások, aztán ha éppen többet sikerül dobni az ellenfélnél: győzelem. Végülis nem csak a játékosok, de a nézők többsége is az utcai kosárlabdázáson nőtt föl, na, hát a Nuggets professzionális grundcsapat. Viszont ilyen csapatok nem szokták túlélni a rájátszás első körét.

Egyetlen Nuggets-rajongó kommentátor akad az amerikai sportsajtóban, ez pedig a kosárlabda fordított Kasszandrája, aki mindig, megbízhatóan mellényúl: Charles Barkley. Szerinte a Nuggets a legtehetségesebb csapat a ligában. Persze mondta ő már azt is, hogy Yao Ming sosem fog húsz pontot dobni egy meccsen.

A nyomorult Sport1-en csak most kezdődik a meccs, hogy rohadjon meg a programigazgató. Simán adhatták volna akár kilenc-fél tíztől, élőben vagy kis csúszással, erre főműsoridőbe benyomták Európa leunalmasabb futballbajnokságának legérdektelenebb rangadóját, a Porto-Benficát (a Porto húsz ponttal vezeti a bajnokságot, húsz ponttal!). Az otthoni négy sportcsatornából hármon ráadásul foci ment. A kosárrajongó meg járjon kialvatlanul dolgozni.

RE: A kurva életbe, vezet a Spurs

Ma hajnalban Jordán-Levegheö Mihály röviden elemezte a nagy nyugati párharcot, a Spurs vs Suns meccset, amin kétszeri hosszabbításban nyertek Duncanék. Pedig várható volt, hogy a Spurs összeszedi magát, ráadásul most jön az a krétával nehezen köreberajzolható fogalom, hogy playoff-tapasztalat, amivel a Spursnek tele a leckekönyve, míg a Sunsnak csak a sok elégtelen. Kivétel az eminens Shaqnek, aki Dwayne Wade-ből is bajnokot tudott csinálni, mivel egyszerűen tisztában van azzal, mi a dolga a palánk alatt, és még az óvodából hozza az emlékét annak a híres közmondásnak, hogy a rájátszás az egy másik sport. Ha a fociban a németek nyernek mindig, akkor kifordíthajuk-e Lineker híres mondatát úgy, hogy a kosárlabda teljesen más sport, mint a playoffbeli kosárlabda, amit végül mindig a Spurs nyer meg?

Itt egy összefoglaló:



Nincs ember az ismerőseim között, akinek igazán tetszene a Spurs játéka, legfeljebb hatékonysága. Duncan az utóbbi évek egyik leggyengébb, legmotiválatlanabb alapszakaszát játszotta idén, de szerencséjére ott van Parker (szintén mindenki szidja, de miért?) és a zseniális argentín, Manu Ginobili. Mondhatni, európai kosárlabdát játszanak. És okosan.

A Suns a Nash-féle hajítógéppel és a 270 kilóval a palánkok alatt egy megkérdőjelezhetetlen csapat, olyan kiegészítő emberekkel, mint Barbosa. Ha ezt a Spurst nem lépik át, akkor tényleg adjanak el mindenkit, hívják vissza Sir Charlest, öltöztessék be a dagadtat.

A Spurs kegyetlen csapat, igazi playoff menők, és tuti, képesek eldöcögni a konferenciadöntőig. De a nagy kérdés a Suns: a Shaq-biznisz végül jól sült el, az öreg Diesel iszonyatosan motivált, aminél talán többre nincs is szükség az ő játékában. A Stoudamire-O'Neal vs Duncan-Oberto párosok között jelentős különbség van, de láthatóan nincs egy olyan Twin Tower-játékuk (a hisztérikus D'Antoni mit csinál edzéseken, ott is nyafog?), mint anno a Spursnek volt az öreg Admirálissal és Duncannel, és így nehéz lesz. Mert erőből és kilóból sokakat le lehet nyomni, mondjuk keleten, és szevasz.

Két dolog: Nasht védekezésben kiveszik rendszeresen, pedig ez nem a könnyed alapszakasz meccs, ahol a franchise playernek nem kell védekeznie. A probléma másik fele O'Neal faultproblémája: minek üt ennyit? A párharc legnagyobb kérdése, hogy O'Nealt képesek-e játszatni, vagy a faultok miatt sokat kell ülnie. Könyörgöm, magyarázza már el neki valaki, hogy bőven elég, ha a 216 centijével és a 150kilójával csak áll a palánk alatt, és nem kezd el csapkodni, mint Teri néni a légycsapóval. Felesleges.

(Teljes összeállítás a párharcokról, elemzéseink és tippjeink hamarosan.)

Tökönszúrom magam, ha ebben a playoffban is összeszedi magát a Spurs.

Sosem bírtam ezt a csapatot, sem David Robinson idejében, sem azóta, mindig unalmasnak találtam őket, bár Ginobili sokat javított a helyzeten.

Annyiszor gázoltak el kíméletlen hatékonysággal náluknál izgalmasabb, látványosan, szépen játszó csapatokat, hogy muszáj ellenük szurkolnom. És idén úgy is néznek ki a dolgok, hogy sikerül kipicsázni őket már az első körben. Egyértelmű, hogy Phoenix Suns csakis azért igazolta le Shaq O'Nealt, hogy fölvehesse a harcot Spursszel, hogy a Shaq-Stoudemire kettőssel porig rombolják Tim Duncant, és ha ez sikerül, akkor a Spursnek vége. Az utolsó alapszakaszmeccsen gyönyörűen működött a dolog:  április 9-én, idegenben, sima 17-tel pofozták le a San Antoniót, ezzel 3-1 lett az alapszakaszmérleg, elég ok a bizakodásra.

A rájátszásban rögtön az első körre összekerültek, és akkor, tessék, az egész évben mélyen tudása alatt játszó Finley bebombáz egy hármast, azzal lesz hosszabbítás, az első hosszabbítás végén pedig Duncan dobja a triplát (könyörgöm, egész évben nem dobott egyet sem!!!), a második hosszabításban meg nyernek. Otthoni győzelemnek kicsit macerás, de úgy ünnepeltek utána, mintha már a döntő utolsó meccsét nyerték volna. Egy-null oda.

Playoff time. Most nem megyek bele, hogy az alapszakasz tanulságai, meg a legnagyobb csalódás (Chicago Bulls), a legnagyobb meglepetés (Portland, New Orleans), a legnagyobb lufi (Cleveland), a legjobb igazolás (Shaq) meg a ki lesz az MVP (Kobe!, végre), hanem belevetem magamat a pénzhalomba. Az utolsó két rájátszáson mindig nyertem, kábé tízezer forintról indultam a Bwinen és 60 000 körül végeztem, elég jó megtérülési ráta, de aztán idióta teniszmeccseken vagy futballon elveszítem mindig.

Most is kinéz néhány tuti forint. A Lakers-Nuggets sorozat győztesésének a Lakerst fogadtam persze, 1.14-es odds kifejezetten jó. Merészebb tét a Phoenixre a San Antonio ellenében (best of seven sorozat): 2.15. Itt már ezer forintra kétezer-százötvenet lehet kapni, ugye.

Tavaly a Chicago-Detroit utolsó három mecccsén kerestem hülyére magam (tudtam, hogy a Bulls legalább kétszer elkapja őket, és ez 0-3-nál nem nagyon volt triviális), aztán meg a Cleveland-Detroit döntőn, ahol a Pistonst vették sokkal esélyesebbnek, de a Chicago elleni utolsó meccseken nagyon látszott, hogy fáradnak az öregek, úgyhogy megkockáztattam egy Cavs-győzelmet, nagyon jó oddsszal. Bejött.

Merek remélni.