Végre Utah-Lakers, és végre rendesen, élőben a Sport1-en. Mondom, Phil Jackson-rajongó vagyok, és most bőven rajonghatok, mert amit az első félidőben láttam, az igazi Jackson-taktika, védekezőtaktika, ahogy Boozert levette a pályáról.

Boozer az új Malone, ugye: ugyanolyan erős, ugyanolyan agresszív, ugyanolyan mocskosan játszik, ugyanúgy használja a könyökét. Jerry Sloan is zseni, aki valószínűleg tizenkét féllábú vak törpéből is képes lenne szinte bajnokesélyes csapatot faragni Salt Lake Cityben. De csak esélyeset. Jackson ellen rendre csődöt mond.

Emlékszünk, ahogy a Chicago Bulls annak idején kikapcsolta a Malone-Stockon párost? Pedig a kettőjük mocskos, könyöklős elzárás-leválását mindig mindenki beszopta ebben a ligában, de hányszor! Erre Ron Harpernek annyit mondott Jackson, hogy ne törődjön a betöréssel, helyezkedjen csak a passzsávban, hogy Stockton ne tudja odaadni Malone-nak, ha akar menjen az alapvonal felé, ott majd Longley lekapja. Dennis Rodman pedig hátulról aprította Malone-t, nem hagyta, hogy beseggeljen a festékre.

Most annyival egyszerűbb a helyzet, hogy csak Boozert kell megenni. Nem engdeni a festék tetején bohóckodni, kiszorítnai az alap környékére, hadd erőlködjön onnét.

Egyébként nagyon jó a meccs, nem csak azért, mert tizennégy-tizenöttel megy Lakers, hanem mind a két csapat látványosan játszik, nem csak az egy-egy meg a pick-and-roll, hanem két-három villámpassz a büntetőn belül, laza ziccerek, vagy vártlan passzok ki a hármasra, van futás is, van hosszas kombináció, minden.

De most kezdődik a második félidő, nézem.