Ha már Kidd kapcsán előráncigáltam a személyi faktort, úgy érzem, érdemes egy pillantást vetnünk a lezárult szériák néhány kulcsfigurájára - ezzel is tisztelegve a méltatlanul korán elbúcsúzó nagyok emléke előtt.
Valuskának teljesen igaza van abban, hogy a San Antonio elleni idei széria a 34 éves Steve Nash egyik nagy személyes kudarcát hozta. Nézzük előbb a számokat: az alapszakasz 81 meccséhez képest átlagosan 2 perccel hosszabb játékidő; enyhe visszaesés pontban (-0.7), lepattanóban (-0.7); komolyabb visszalépés gólpasszban (-3.3); hanyatló dobáspontosság (-5% az összes mezőnykosárnál, -17% a hárompontos vonal mögül); végül töretlenül pontos büntetőzés (91.7%), és kevesebb eladott labda (-1.2). (Forrás)
Összehasonlításképpen: a tavalyi rájátszás második körében a San Antonio elleni 6 meccsen átlag 38.5 perc alatt 21.3 pont, 12.7 assziszt, 48.4% mezőnyből, 52% távolról. Ez az idei teljesítményhez képest meccsenként átlagosan +2 perc, +5 pont, +5 gólpassz, picivel jobb mezőnyszázalék, és 22%-kal (!) jobb hárompontos-hatékonyság. (Forrás: kézi összehasonlítás.)
A számok jellemzően a legmegrendíthetetlenebb érvek egy NBA-játékos teljesítményében, egyáltalán nem mindenhatóak azonban. Egy csapat szerkezeti és személyi átalakításai, stratégiaváltások képesek alapvetően, strukturálisan átalakítani a számarányokat, mégpedig anélkül, hogy a vizsgált játékos teljesítménye a csapat szempontjából jelentősen változna (romlana). (Lásd Jordan fokozatos "hanyatlását" '90 után, vagy éppen Kevin Garnett idei mutatóit a kerrierátlagai tükrében.)
Éppen a számszerű statisztikákból fakadó tévkövetkeztetések elkerülése érdekében nem árt két dolgot figyelembe venni.
Az egyik a Playoff-faktor: a liga legnagyobb sztárjai, történelmi hősei egészen más játékként kezelik a rájátszást, mint az alapszakaszt. Minden meccsen kiélezetten, koncentráltan, a végsőkig elszántan játszanak, és nagyobb felelősséget vesznek a vállukra, számszerű mutatóik éppen ezért jellemzően javulnak. (Példák: Tim Duncan, Dwayne Wade, Chris Paul.) Felszívják magukat, na. E tekintetben remek ellenpélda a tavalyi Nowitzki és az idei Nash: a Playoff-ban nem sikerült csapatuk kimagasló húzóemberévé válniuk.
A másik a mutatott játék és a fontos döntések. Arról már sajnos az előző 4 meccsen is meggyőződhettünk, hogy Bruce Bowen az idén nagyjából felőrölte Nash támadójátékát, és ehhez még csak nem is kellett tököntérdelnie, nyújtott lábbal fejberúgnia vagy alálépnie. (Hogy ennek oka fizikai vagy inkább pszichológiai-e, azt odaát is bőszen találgatják.) Két perccel a tegnapi meccs vége előtt bevágott egy kulcshármast, mellyel 85-85-nél egyenlített a Suns. Aztán a következő három Phoenix-támadás mind elvesztett labdával zárult, kettőt közülük Nash adott el. 25 másodperccel a vége előtt, 89-87-es Spurs-előnynél pedig - a félelmetes Bruce Bowentől zaklatva - a vonalon kívülre pattant tőle a labda egy bedobás után. Végül 91-87-es hátránynál elhibázott egy utolsó hármast, csapata pedig befejezte a szezont.
Le kell-e emiatt írni Steve Nasht? Kötve hiszem.
Az viszont biztos, hogy izgalmas csapatépítgetésekre készülhetünk a következő alapszakaszig.
A kanadai meg közben eldekázgat:
Valuskának teljesen igaza van abban, hogy a San Antonio elleni idei széria a 34 éves Steve Nash egyik nagy személyes kudarcát hozta. Nézzük előbb a számokat: az alapszakasz 81 meccséhez képest átlagosan 2 perccel hosszabb játékidő; enyhe visszaesés pontban (-0.7), lepattanóban (-0.7); komolyabb visszalépés gólpasszban (-3.3); hanyatló dobáspontosság (-5% az összes mezőnykosárnál, -17% a hárompontos vonal mögül); végül töretlenül pontos büntetőzés (91.7%), és kevesebb eladott labda (-1.2). (Forrás)
Összehasonlításképpen: a tavalyi rájátszás második körében a San Antonio elleni 6 meccsen átlag 38.5 perc alatt 21.3 pont, 12.7 assziszt, 48.4% mezőnyből, 52% távolról. Ez az idei teljesítményhez képest meccsenként átlagosan +2 perc, +5 pont, +5 gólpassz, picivel jobb mezőnyszázalék, és 22%-kal (!) jobb hárompontos-hatékonyság. (Forrás: kézi összehasonlítás.)
A számok jellemzően a legmegrendíthetetlenebb érvek egy NBA-játékos teljesítményében, egyáltalán nem mindenhatóak azonban. Egy csapat szerkezeti és személyi átalakításai, stratégiaváltások képesek alapvetően, strukturálisan átalakítani a számarányokat, mégpedig anélkül, hogy a vizsgált játékos teljesítménye a csapat szempontjából jelentősen változna (romlana). (Lásd Jordan fokozatos "hanyatlását" '90 után, vagy éppen Kevin Garnett idei mutatóit a kerrierátlagai tükrében.)
Éppen a számszerű statisztikákból fakadó tévkövetkeztetések elkerülése érdekében nem árt két dolgot figyelembe venni.
Az egyik a Playoff-faktor: a liga legnagyobb sztárjai, történelmi hősei egészen más játékként kezelik a rájátszást, mint az alapszakaszt. Minden meccsen kiélezetten, koncentráltan, a végsőkig elszántan játszanak, és nagyobb felelősséget vesznek a vállukra, számszerű mutatóik éppen ezért jellemzően javulnak. (Példák: Tim Duncan, Dwayne Wade, Chris Paul.) Felszívják magukat, na. E tekintetben remek ellenpélda a tavalyi Nowitzki és az idei Nash: a Playoff-ban nem sikerült csapatuk kimagasló húzóemberévé válniuk.
A másik a mutatott játék és a fontos döntések. Arról már sajnos az előző 4 meccsen is meggyőződhettünk, hogy Bruce Bowen az idén nagyjából felőrölte Nash támadójátékát, és ehhez még csak nem is kellett tököntérdelnie, nyújtott lábbal fejberúgnia vagy alálépnie. (Hogy ennek oka fizikai vagy inkább pszichológiai-e, azt odaát is bőszen találgatják.) Két perccel a tegnapi meccs vége előtt bevágott egy kulcshármast, mellyel 85-85-nél egyenlített a Suns. Aztán a következő három Phoenix-támadás mind elvesztett labdával zárult, kettőt közülük Nash adott el. 25 másodperccel a vége előtt, 89-87-es Spurs-előnynél pedig - a félelmetes Bruce Bowentől zaklatva - a vonalon kívülre pattant tőle a labda egy bedobás után. Végül 91-87-es hátránynál elhibázott egy utolsó hármast, csapata pedig befejezte a szezont.
Le kell-e emiatt írni Steve Nasht? Kötve hiszem.
Az viszont biztos, hogy izgalmas csapatépítgetésekre készülhetünk a következő alapszakaszig.
A kanadai meg közben eldekázgat: