Most, hogy  a legnagyobbak - játékban, nem méretben - gyűrik egymást a konferencia-döntőkben, eljött az ideje, hogy megemlékezzünk a legkisebbekről - méretben, nem játékban. A válogatási elv igen egyszerű volt, kiválasztottam a 175 centis (5’9”) magasságot, ez alatt kerestem meg a legjobb NBA játékosokat. (Meg kell jegyeznem, hogy Magyarországon régebben(?), ha valakit kadett korában 185 alá prognosztizáltak, azt a legtöbb egyesülettől elzavarták. Mi persze annyira jók vagyunk kosárlabdában, hogy ezt is megtehetjük.)

Az NBA-ben jelenleg két játékos van 175 alatt, az 5’9”-en feltüntetett, de valójában csak 5’7.75” (172 cm) magas Nate Robinson és mindjárt az NBA történetének második legalacsonyabb játékosa, Earl Boykins, aki masszív 165 centi magasból kémleli a világot. Miután ezeknek a játékosoknak nem csak extra-szupertehetségesnek kell lenniük ahhoz, hogy bekerüljenek az NBA-be, de a méreteikből fakadó előítéletekkel is meg kell küzdeniük, nem kívánok minőségi sorrendet felállítani a miniatűr óriások között, így ligába lépésük időrendjében ismertetem őket.

Tovább...

Na már most itt van az igazi döntő, a nyugati, Lakers-Spurs. Ahogy nézem az ESPN-en mindenki szoros küzdelmet vár, amit idén nem nehéz megjósolni, az utóbbi évtizedek legjobb playoffja ez, nem győzzük ismételni. Viszont amíg a Utah ellen tíz szakfasziból kilenc Lakers-győzelmet jósolt (a többség 4-3-asat), addig most a tízből csak hatan tesznek rájuk. Na, mindegy, én Lakersre teszek, persze.

Az utolsó idegenbeli mérkőzést csak elhozta a jobb kosárlabda csapat. Azon lehet vitatkozni, hogy melyik egyletet nézné az ember szívesebben a Lakers ellen, az általában dög unalmasan játszó Spurst, vagy Chris Pault aki betörésből oktat a nála fejjel magasabbak között, de a Spurs jobb csapat (az idén még). A Hornetsnél még hiányzik az az 1-2 ember, aki át tudná segíteni őket egy olyan negyeden, mint most a harmadik volt. Tudni illik az egész 12 percben nem sikerült a Hornetsnek két kosarat dobi egymás után. Így pedig nehéz meccset nyerni, főként ha a csapatodnak nem a védekezés az első számú fegyvere. Monhatjuk úgy is, hogy a Hornets egy Robert Horryra van a konferencia döntőtől, és még egy igazán jó játékosra CP3-on kívül a nagydöntőtől.

Amúgy Duncannek sikerült az első félidőben jobb napot kifognia New Orleansban, Ginobili és Parker pedig nagyon jól játszott, és a kiegészítő emberek is hozták a magukét, így pedig a Hornetsnek kevés esélye volt. A negyedik negyedben ugyan 3 ponton belül kerültek, de a potenciális egyenlítő hármas kimaradt (Pargo), onnantól pedig jött a faultolás, és a vonalról kialakult a 91:82-es végeredmény.

A Celtics - Cavs meccs szünetében elhangzot riport alapján David West tegnap az edzés utolsó 15 percét leszámítva végig dolgozott, nincs különösebb baja, lazán mozgott és persze azt mondta, hogy 100%-os. Mi mást mondott volna.

A hasonlóan itt elhangzott interjú alapján Billups is visszatér a Boston elleni párharcra, nem gondolja, hogy az egy hét pihenő rosszat tett volna nekik, és meglepő módon ő is 100%-os. Mi mást mondott volna.

Nem a szofisztikált, taktikailag érett csapatkosárlabda ünnepe volt az utolsó Boston-Cleveland. Két atomjaira esett, mentálisan ingatag csapat brusztolt keményen, győzött végül az, ahol akadt egy ember, aki teljesen váratlan pontokat produkált a semmiből. Ez az ember P. J. Brown volt, aki harminckilenc évesen, kegyelemkenyéren, az utolsó egy percen belül berámolt egy olyan középtávolit, amiből fénykorában sem dobott be többet tízből kettőnél. Brown dobott egy tizest összesen, amikor az idei szezonátlaga a kettőt sem éri el.

A Lakers hozta a meccset Utah-ban, itten nem lesz hetedik. Az elvileg jól védekező Jazz-nek "sikerült" a Lakers-t 50% FG és 63% hárompontos mutatóra "leszorítania", így nem sok esélyük volt. Mondjuk ha 14 perces lett volna a nagyedik negyed akár nyerhettek is volna, a második félidőt nagyon keményen megnyomták, de nem sikerült ledolgozni az elsőben összeszedett 19 pontos hátrányt.

Nem úgy, mint a Cavaliers-Celtics párharcban, ahol nem jött be a jóslatom és a Celtics nem nyert egy meccset sem Clevlandben. James-nek már másodszorra sikerült (egész) jól dobnia a párharc során, a Celtics a többieket viszont kivette a játékból, de ebben a védekezés orientált csatában ez is elégnek bizonyult a győzelemhez.

A bejegyzés címéért pedig big up for Combi_Tpk!

Tegnap azt mondtam, hogy mindenki 7 meccsre játszik. Hát a Spurs-Hornets is hét meccsen dől el, miután az eddigi menetrendnek megfelelően 10+ pontos vereséget szenvedett a Hornets Texasban.

Mivel a meccs egészét nem láttam, nem bocsátkoznék részletes elemzésbe, csak néhány jegyzet:

• A mérkőzés első félideje viszonylag kiegyenlített játékot hozott (félidőben 58:51).
• A második félidőben a Spurs nagyon megfogta a Lódarazsakat (12 és 17 pont).
• Utóbbihoz nagyban hozzájárult a harmadik negyedben Chris Paul-ra (Támadófegyver 1.) és David West-re (Támadófegyver 2.) gyorsan kiosztott 5 személyi (ebből 3 nevetséges véleményes támadó) +1 technikai.
• Manu Ginobili és Ime Udoka 9/12 volt távolról, a Spurs megint nagyon jól forgatta a labdát.
• Udoka legnagyobb játéka ugyanakkor a mocsok nagy blokk volt Chris Paul ziccerén, amiből fast break és +1 lett (Duncan).
• A Chris Paul - Tyson Chandler duo mutatványaiból egy egész estés filmet meg lehetne csinálni.
• A meccs végefelé Robert Horry elég csúnyán hátbakönyökölte West-et, akinek eleve volt egy hátsérülése. Lehet, hogy Horry ezt a a párharcot nem biztos kezével, hanem kemény könyökével hozza csapatának?

Két további gondolat a meccs kapcsán:

• Ha ennyire lejt a pálya New Orleans-ban is, mint itt a harmadik negyedben (nem fog), akkor a texasiak már bérelhetik ki a horgász-yachtokat.
• A vesztes meccs ellenére számomra végleg bizonyossá vált, hogy ha én csapatvezető lennék és lehetőségem lenne megszerezni LeBron James-t, vagy Chris Paul-t, akkor utóbbit választanám. Egyelőre James-nek ugyan még nagyobb a médiaértéke - néhány nagy zsákolás "goes a long way" - de Paul amellett, hogy kőkeményen termel, nem ad el labdákat, biztos a keze a RÁJÁTSZÁSBAN IS és iszonyatosan szórakoztató a játéka, egyszerűen jobbá teszi csapattársait. Nem kicsit. Nagyon.

Az NBA rájátszás második körében eddig nagyon úgy néz ki, hogy a csapatok hozzák hazai meccseiket és 7 összecsapáson dőlnek el a párharcok. Ez nagyban felértékeli az alapszakasz eredményeket (pályaelőny), úgy néz ki, nem működik a korábbi években például a Miami által alkalmazott taktika, miszerint valahogy jussunk be a rájátszásba, aztán majd ott elkezdünk játszani.

Persze tisztelet a kivételnek, a Detroit ha nem is könnyedén, hanem ember felettit védekezve egy ember feletti emberen (hát ez elég súlyos képzavar), de hazazavarta az Orlando-t. Mi sem mutatta ezt jobban, mint hogy Howard 11 és 15 közötti dobáskísérletekhez jutott az öt meccsen, és azokat is 50% alatt értékesítette, míg az alapszakaszban hasonló mutatója 60% volt. Az Orlando-nak lesz ideje megtanulni büntetőzni a nyáron. Ha csak fele annyi időt tölt ezzel például Howard, mint amennyit az elmúlt két évben a Slam Dunk Contest-re készült, talán jövőre nem esik ki a csapata büntető-képtelensége miatt (6/15 az utolsó meccsen, összességében ha 2-nél több büntető kísérlete volt, akkor nyertek, ha 50% felett dobta).

A tegnapelőtti Celtics-Cavaliers meccsen LeBron James pontok terén végre alakított, kicsit köszörült a párharc során ez idáig 26%-os (!!) mezőnykísérlet mutatóján, viszont lepattanózni és aszisztolni most elfelejtett, +8 és +14 a Bostonnak a két kategóriában, amin nagyjából el is ment a meccs. Lehet, hogy a Boston átállt arra, hogy James csináljon, amit akar, a többieket veszik ki a játékból? Ugye ez a Bulls ellen is többé-kevésbé működött annó.

A tegnapi Lakers-Jazz ismét jó támadó kosárlabdát és sok pontot hozott. Érdekes, hogy eddig csak egy-egy meccsen bírta bármelyik csapat 100 alatt tartani a másikat (98 és 99 pont). A Jazznek úgy sikerült elvesztenie a meccset, hogy 10-zel több pattanót húzott. Ez nagyjából két dolognak volt köszönhető: a Lakers-ben a teljes kezdő ötös termelt és a meccs végén Gasol és Odom hozták magukat, illetve sokat segített az is, hogy 42-szer próbálkozhattak a büntető vonalról.

Korábbi írásomban utaltam arra, hogy a San Antonio-nak meglehet a bajnoki cím az idén. Nos, elnézve az ötödik meccs összefoglalóját, illetve a párharc teljes alakulását, ehhez valahogy le kéne lassítaniuk Chris Paul-t (ez nagyjából lehetetlen), de legalábbis el kéne intézniük, hogy a Hornets hazai meccsein valaki más rajta kívül ne fogjon ki fenomenális napot (1. és 5. meccs David West, 2. meccs Peja Stojakovic). Persze az sem ártana, ha Tim Duncan tudna valamit mutatni New Orleans-ban is, persze érthető, hogy ez neki túl bulis hely, az unalmasabb környezetekben érzi jól magát. Ha tényleg a pályaelőnyön dől el ez a párharc, akkor a San Antonio igazán balszerencsés csapat. Alapszakasz eredményük (56-26) dekára egyezik a New Orleans-éval, egymás elleni eredményük alapján kapta a Hornets a pályaelőnyt.

 

Kobe sérülten játszotta le a meccset, különösen a 4. negyedben és a hosszabbításban volt feltűnő, mennyire elvesztette az első lépése gyorsaságát és a felugráshoz az erejét. Így könnyű volt levenni a pályáról. A Jazz megmutatta erejét.

A Utah egyszer a 3. negyedben már megnyerte a meccset, de ahogy az a major sportokban lenni szokott, nem gyilkolta le az ellenfelét, ami majdnem végzetes hiba volt, ugyanis Fischer 3 trojkájával 2 perccel a vége előtt visszajöttek a meccsbe, hogy Odom hármasával és visszatett ziccerével kiharcolják az OT-t. Jegyezzük meg, hogy Kobe már ekkor sem vállalt túl sokat magára, láthatóan nem volt jól.

Hosszabb cikkben szerettem volna megemlékezni erről a csatáról, de az első negyedet leszámítva a Hornets nem bír ellenállást kifejteni, a Spurs megeszi őket védekezésben és 60% felett dob támadásban. A harmadik negyedet a Spurs 11:3-mal nyitja, a játékrész közepén már 20 a különbség. A Spursnek minden bejön, plusz egyek és hármasok hada zuhog a Hornets gyűrűjébe. Tyson Chandler a negyed elején beszedte ötödik (5.!) faultját, igaz ez inkább volt köszönhető Timmi Duncan színészi képességeinek, mint bármi másnak. Nagyon úgy néz ki, akár le is fújhatnák a meccset.

A játék képe a negyedik negyedre se változott sokat, az elemézés nem nagyon tűnik értelmes elfoglaltságnak. Röviden annyi, hogy a Hornets védekezésben nem tud felnőni a feladathoz. A Spurs vagy addig forgatja a labdát, hogy megtalálják az üres embert, aki általában be is dobja, vagy betörnek, akkor meg többnyire kosár jó és plussz egy a vége. Hét perccel a lefújás előtt a San Antonio már pihenteti a kulcsembereket, a huszas különbséget így is lazán tartják (95:74). /Update: Már a Hornetsnél is a második sor játszik./

Így viszont itt a remek alkalom, hogy megemlékezzünk Robert Horry-ról, aki ezen a meccsen beállított Kareem Abdul Jabbar csúcsát, 237. rájátszás meccsén lépett pályára. "Big Shot Rob" statisztikái alapján első látásra nem különösebben érdekes játékos, legjobb idényében is csak 12 pontot termelt meccsenként (853 összesen). Azonban ha hozzá tesszük, hogy minden évében rájátszásban játszott és átlagai ott szinte mindig meghaladták alapszakasz mutatóit, máris árnyaltabb a kép.

Horry '92-ben kezdte pályafutását a Houston Rockets színeiben, négy Houston-i szezonját kezdőként töltötte és közben begyűjtött 2 bajnoki címet ('94 és '95). 1996-ban a Lakershez igazolt, első pár évében kezdőként, később a padról volt részese a puzzle-nek, amely 2000 és 2003 között bajnoki címeket eredményezett a Los Angelesnek. 2003-ban San Antonioba költözött, ahol azóta is rendszeresen előhúzzák a kalapból, hogy megnyerjen nekik egy-két meccset a rájátszásban. Így tett például a 2005-ös döntő hatodik meccsén, ahol 21-et szórt a remekül védekező Detroit ellen, és nem mellesleg bedobta a nyerő hármast.  Ezzel a címmel amúgy hatodszorra lett bajnok, harmadik csapatával. Utóbbira rajta kívül csak John Salley volt képes. Azóta persze lett egy hetedik aranygyűrűje és a mai meccset elnézve meglehet a nyolcadik is. Végül is van még három ujja szabadon.

A végeredmény amúgy 100:80, az állás 2-2.

Detroit Pistons - Orlando Magic, 90-89

Egy korábbi posztban felmerült Chris Webber és az ő híres időkérése. Ennek kapcsán szót ejtenék a Fab Five-ról, aminek tagjaként CWebb elkövette az ominózus marhaságot. A Fab Five (a kosárlabdában), a University of Michigan 92-93-as csodacsapatának kezdőit jelöli. 1991-ben a Michigan-i egyetemnek sikerült öt nagyszerű újonc (végzős középiskolás) játékosra rátennie a kezét. A Chris Webber, Jalen Rose, Juwan Howard, Jimmy King és Ray Jackson alkotta kezdőötös, addig és azóta is példátlan módon az NCAA Tournament döntőjébe jutott, majd ott 92-ben a Duke-tól, 93-ban a North Carolina-tól kikapott.

Előbbi verség kevésbé volt fájó a játékosok számára, elmondásuk szerint a Duke jobb csapat volt, azonban az NC-t meg kellett volna verniük. Ebben akadályozta meg őket CWebb ominózus időkérése. Az utolsó percen belül 2 ponttal ment a Tar Heels, a Michigan támadott, amikor is Webbert a jobb oldalvonalon csapdázták. Chris időt kért, ami remek döntés lett volna, ha lett volna még erre lehetősége a Wolverines-nek. Mivel azonban nem volt, az North Carolina büntetőzhetett, ezzel bebiztosítva a győzelmet.

Érdemes megjegyezni, hogy a Fab Five tagjai közül négyen jutottak az NBA-be, Webber és a máig is (minimálisan) aktív Howard All Star lett, Rose is igen sikeres profi pályafutást tudhat maga mögött, Jimmy King is lehúzott pár évet a ligában, míg Jackson csak a CBA-ig vitte. Kapcsolódó érdekesség, hogy utólag törölték a FAB Five minden eredményét egy 1996-ban kirobbant botrány miatt. Kiderült, hogy a Michigan egyetem támogatói hosszú éveken keresztül pénzt és más juttatásokat biztosítottak leendő és már aláírt játékosaik számára, többek között Webber is mintegy 480.000 dollárhoz jutott ilyen formán 14 és 20 éves kora között. Ebben csupán annyi volt a kivetnivaló, hogy az egyetemi sport Amerikában szigorúan amatőr, még egy hamburgert sem fogadhatnak el a játékosok az ösztöndíjukon kívül.

Amúgy az említett játékosok nem nagyon rajongtak a Fab Five elnevezésért, magukat 5 Times-nak hívták.

►Orlandóba utazott a Detroit, ki is kaptak, ahogy az ilyenkor lenni szokott. A mérkőzésnek egy eredménye volt, hogy Billups csúnyán lesérült, még nem biztos a visszatérése (a Pistons oldalán még nem volt fent a sérüléséről semmi.), de az megnyugtató lehet nekik, hogy a beugró Stuckey 19-et vállalt. Dwight Howardon az elején látszott a sérüléséből adódó minimális visszafogottság, de utána - magához képest- közepesen játszva 20 pontot dobott.

►Ezt követően Los Angelesben átadták Kobe-nak az MVP-címet, ami éppen elég volt neki, a Lakersnek és a szurkolónak a tízpontos győzelemhez.

Eddig sem győztük hangsúlyozni, hogy Phil Jackson mennyire kitalálta a Lakers játékát, és tudjuk, hogy csak a két kötelező hazait húzták be eddig, de szegény Boozernek nem osztottak lapot ebben a játékban. Hiába játszott most jól Williams, Boozer kell nagyon, mert Kirilenko passzív, el-elalszik a pályán

Kérdés, Sloan mit tud kitalálni, mert KB-t nem lehet megállítani, és a társai nem alárendeltek. A sorozat (az idény?) nagy meglepetése, hogy Odom vezéregyéniség bír lenni, míg Gasolt tökéletesen lehet használni. Gasol 20 pont, Fischer 22, Odom 19, Kobe 32. Mai kérdésünk: ha Denzel Washinton vagy Jack Nicholson játszik, akkor a Jazz nyerni tud Los Angelesben?

Phil Jackson egy dologban a legnagyobb: képes elhitetni a játékosaival, hogy győzelemre születtek, ráadásul van egy játékosa, aki igazi győztes típus.

Figyelem: a beszámolót Iványi Marci írta.

Cleveland Cavaliers @ Boston Celtics 72:76

TNT közvetíti a meccset. Stúdióban Chris "Időtkérek" Webber, Charles Barkley és Kenny Smith.

A Cavaliers LeBron „King” James köré épített, jó szerepjátékosokból (dobókocka nem játszik) álló, sok szempontból neki alárendelt, de a tavalyi döntőbe bejutó csapat. A középsuliból jött James szuperatléta, kosár zseni, nincs 24 éves, úgy 203 centi és 112 kiló, valamint megtestesíti mindazt, ami európai szemmel nem jó az NBA-ben. Ugyanakkor a nagydöntő az nagydöntő.

A Boston Celtics teljesen más jellegű csapat. Mr. Fekete Larry Birdhöz (Paul Pierce) csatlakozott Kevin Garnett (Minnesota) és Ray Allen (Seattle), hogy végre bajnokságot nyerjenek. Így három tök esélytelen csapatból összejött egy, amelynek pár évig lehet esélye nyerni. Utána a lábak elfáradnak. Rajon Rondo itt inkább a jövő, de rajta kívül nem sokan vannak. Besegít Sam Cassel, akinek tökéletesen olyan ET-feje van, mint még anno Houstonban, és PJ Brown is, rájátszás rutin, aranygyűrű és nyugdíjas megtakarítás tulajdonosok.

12 évünk ment rá.


1996-ban a MAFC-ban játszottam, amikor sokat beszéltek egy velem majdnem egykorú srácról, akit elsőként az NBA történetében a középiskolából draftoltak le, rögtön az akkor már egy vesztes bajnoki döntőn túl lévő Shaquille O'Neal mellé. Együtt három egymás utáni évben lettek a liga legjobbjai, bár akkoriban még nem Kobe Bryant miatt.

Van egy nagyon régi adidas reklám, amiben Kobe egy láthatatlan magasan lévő gyűrűbe zsákol, mert minden megtörténhet, csak hinni kell benne. Ő 12 éve hisz magában, tehetségében és fejlődik meccsről meccsre. Simán az NBA egyik legjobb, legatletikusabb, legjobb kezű és legokosabb játékosa. És az idei szezonban az egyik lgmotiváltabb.

KB 6 éves volt, amikor apja lelépett az NBA-ből Olaszországba, amin megcsúszhattak volna, mert a fiú focizni tanult és kedvenc csapata a Milan volt. Rossz bele gondolni. Legnagyobb szerencsénkre 17 évesen draftolták, és a tanulóévek után egyedül is képes győzelemre vezetni a Lakerst.

A vicc az, hogy az utóbbi években mindig megérdemelte volna a címet, amikor különböző szedett-vedett csapatokkal jutott be a playoffba, de ennek ellenére nem akarták MVP-nek. Mert ugye volt az a nemi erőszak, amit az amerikai szavazók nem felednek. Nekik minta kell, szuperhős, rendes családapa.

Year	Team	G	GS	MPG	FG%	3P%	FT%	OFF	DEF	RPG	APG	SPG	BPG	TO	PF	PPG
96-97	LAL	71	6	15,5	0,417	0,375	0,819	0,7	1,2	1,9	1,3	0,7	0,3	1,58	1,40	7,6
97-98	LAL	79	1	26,0	0,428	0,341	0,794	1,0	2,1	3,1	2,5	0,9	0,5	1,99	2,30	15,4
98-99	LAL	50	50	37,9	0,465	0,267	0,839	1,1	4,2	5,3	3,8	1,4	1,0	3,14	3,10	19,9
99-00	LAL	66	62	38,2	0,468	0,319	0,821	1,6	4,7	6,3	4,9	1,6	0,9	2,76	3,30	22,5
00-01	LAL	68	68	40,9	0,464	0,305	0,853	1,5	4,3	5,9	5,0	1,7	0,6	3,24	3,30	28,5
01-02	LAL	80	80	38,3	0,469	0,250	0,829	1,4	4,1	5,5	5,5	1,5	0,4	2,79	2,90	25,2
02-03	LAL	82	82	41,5	0,451	0,383	0,843	1,3	5,6	6,9	5,9	2,2	0,8	3,51	2,70	30,0
03-04	LAL	65	64	37,6	0,438	0,327	0,852	1,6	3,9	5,5	5,1	1,7	0,4	2,63	2,70	24,0
04-05	LAL	66	66	40,7	0,433	0,339	0,816	1,4	4,5	5,9	6,0	1,3	0,8	4,09	2,60	27,6
05-06	LAL	80	80	41,0	0,450	0,347	0,850	0,9	4,4	5,3	4,5	1,8	0,4	3,13	2,90	35,4
06-07	LAL	77	77	40,8	0,463	0,344	0,868	1,0	4,7	5,7	5,4	1,4	0,5	3,31	2,70	31,6
07-08	LAL	82	82	38,9	0,459	0,361	0,840	1,1	5,2	6,3	5,4	1,8	0,5	3,13	2,80	28,3
Career	--	866	718	36,5	0,453	0,340	0,839	1,2	4,1	5,3	4,6	1,5	0,5	2,94	2,70	25,0
All-Star	--	10	10	26,8	0,500	0,350	0,778	1,4	3,2	4,6	4,7	2,6	0,4	2,70	2,80	18,0

Nem is folytatnám, itt mindenféle cikket, videót összeszedtek, tessék klikkolgatni.

Fontos döntést kellett hozni este, hogy milyen sorrendben nézzem végig a meccseket. Végül: CSKA vs Maccabi első félideje, Lakers vs Jazz, CSKA vs Maccabi második félideje. Az NBA-rajongásáról híres Jordán kolléga az NBA-felől elmagyarázta, miért kevésbé érdekes az Euroleague. Pedig egy Maccabi-CSKA az kivételesen jó párosítás.

A lényeg: egy meccsen dől el minden. Sajnos, tegyük kivételesen hozzá, mert a Maccabi ennél többet tud, sokkal többet. A második félidőtől kezdve csak az volt a kérdés, mekkora lesz a különbség. Ennél még az elődöntők is nagyobb küzdelmeket hoztak. Ez van, CSKA nagyon erős.

Lakers-Jazz 109-98. Milyen simának tűnik így, pedig milyen feszült kis meccs volt. A második félidőre eltűntek a sokpasszos ziccerek, a látványos lerohanások, maradt a lökdösődés a lepattanónért, a kikönyökölt dobóhelyzetek.

Meg a parttalan bírói hülyeség. Először, hogy szanaszét tördelték a játékot jelentéktelen mezőnyfaultokat befujkálva (ez a Lakerst sújtotta inkább), másodszor gigantikus melléfújásokkal (Odom elleni óriásfault a harmadik negyed végén, Boozer kipontozása - teljesen szabályosan, nyílegyenesen, nyújtott kézzel ugrott föl Byranttel szemben, Bryant pedig lendületből nekicsapódott), de lehetne még sorolni.

És még egyszer: az eredményből nem látszik, mennyire kemény dolog volt ez. Úgy is, hogy Jazz nem nagyon jött hét ponton belülre.

A második félidőre megtalálták a választ Kobe Bryantre, elkezdtek védekezni rajta: ez a Kirilenko nem rossz megoldás, mert a besegítésre oda lehet érni bárhonnan. Gasol ma nagyon gyenge, Odom közepes. A Lakersnek soha nem jó, ha Bryant sokat dob, mert azt jelenti, nem megy a csapatnak. Azért lett MVP, mert elkezdett passzolni. Erre lenne szükség most is, és több Vujacicra.

Teljesen más hangulata van a playoffnak úgy, hogy Jackson és Sloan a két tréner: értenek hozzá, vannak válaszaik a mérkőzésre, nem csak nézik, mint D'Antoni.

(Félelmetes blokkok vannak ma, és végre elkezdődtek a fizikai harcok is.)

A meccs végén a kihagyott büntetők ellenére Gasol megmutatta, mi maradt benne a következő találkozókra.

A Utah Jazz az NBA német válogatottja: soha nem adja föl. Tizenhét pont mínusznál össze kellett volna omlania, de az addig harmatgyönge Williams-Boozer-páros összekapta magát, meg volt egy-két hajmaresztően ostoba fújás, és hopp, máris lement tíz a tizenhétből.

Zsibbadnak a végtagjaim, forró a fülem, kicsit szédülök. Playoff van.

Jön a negyedik negyed.