Nem a szofisztikált, taktikailag érett csapatkosárlabda ünnepe volt az utolsó Boston-Cleveland. Két atomjaira esett, mentálisan ingatag csapat brusztolt keményen, győzött végül az, ahol akadt egy ember, aki teljesen váratlan pontokat produkált a semmiből. Ez az ember P. J. Brown volt, aki harminckilenc évesen, kegyelemkenyéren, az utolsó egy percen belül berámolt egy olyan középtávolit, amiből fénykorában sem dobott be többet tízből kettőnél. Brown dobott egy tizest összesen, amikor az idei szezonátlaga a kettőt sem éri el.
Lehetne persze hiperpozitívan tálalni: két játékosgigász heroikus teljesítményéről marad emlékezetes a hétmeccses párharc mindent eldöntő csatája. Pierce 41 pont, James 45. Nekem mégis az egyes számú játékosgigász, LeBron James ijesztő sületlenségei tűntek föl jobban. Kulcsfontosságú pillanatokban három-négy olyan megmozdulása volt, amilyet igazi nagy játékos nem csinál. Az igazi nagy játékos is hibázik, dob gyufát, ad el labdát, passzol a tribünre, de kritikus pillanatban nem szór el teljesen fölöslegesen hárompontost a vonaltól másfél méterre, nem erőlködik három védővel a nyakán, amikor négy tiszta ember dekkol hármasvonalon. James NCAA-meccseket játszik néha. (Most pótolja.) Elképesztő képességű játékos, hihetelen fizikai adottságokkal (nem értem, hogy Török Péter miért tulsúlyosozza állandóan), nagyon sokat tanult is csapatjátékból az elmúlt öt szezonban, de még nem eleget. Sokkal megfontoltabban, átgondoltabban és kreatívabban kell játszania, ha a legnagyobbak közé akar emelkedni.
Van még ideje rá, még mindig csak huszonnégy éves. Viszont ehhez kellene neki egy piszok jó edző. Mike Brown nem az.
A Cleveland két körrel előbb hullott ki, mint tavaly. Ez visszalépés. Pláne egy fiatal, feltörekvő csapattól. Ilyenkor szokás edzőt váltani. Én már a tavalyi döntő után is megtettem volna, de nyilván nem lehetett, túl nagy sikernek tűnt a keleti győzelem, a Detroit kiverése. De az is látszott, hogy ez a csapat egyáltalán nincs összerakva. Nagyon tehetséges játékosokból áll, de ezek között a játékosok között alig van valami kommunikáció. Nincs csapatjáték, nincs elképzelés bizonyos helyezetekre.
(A közvetítésbe - Sport 1 - bevillantottak néhány képet az utolsó hétmeccses Cleveland-Boston csatáról. 1992-ben volt, az éppen kiöregedő Bird-McHale-Parish trióval felálló Boston kikapott a Brad Daughertys, Larry Nance-es és Mark Price-os Cavstól. Na, abban a Cavsban nem volt LeBron Jameshez fogható tehetségű játékos, viszont össze volt rakva rendesen, ott volt csapatjáték, csapatvédekezés. Sosem jutottak konferenciadöntőnél tovább.)
Ide olyan edző kell, aki úgy tudja átmosni James agyát, úgy képes idomítani, ahogyan Phil Jackson tette Michael Jordannel, Shaq O'Neallel és Kobe Bryanttel.
A Bostonnak sincs mit vigyorognia a kiszenvedett győzelem után. Kilóg a belük, nemfogják bírni. Már ahhoz is szerencse kell, hogy a kipihent, és a Clevelandnél ezerszer ravaszabb, kreatívabb, gyilkosabb Detroitot legyőzzék, de ha netán legyőznék, akkor sem lesz esélyük egy nagydöntőben, kapják akár a Lakerst, akár a Spurst, akár a New Orleanst.
Nem lehet bajnok, aki minden idők legrosszabb playoffba jutott csapata ellen (Atlanta Hawks) szenvedett, aki alig tudta elverni a nagyon kevés elképzeléssel játszó Cavalierst, aki képtelen idegenben meccset nyerni. (Bár ez utóbbi állítás matematikailag nem igaz. Csakhogy ez nem matekverseny, ugye.) Ebben a Bostonban épp annyira nem látszik a bajnoki potenciál, mint a Cavsben. Mégis, hogy a vérbe' nyertek annyi alapszakaszmeccset?